MÁSODIK FEJEZET

melyben Simon Templar még mindig nem bánja meg bűneit, viszont a kis társaság élete határozottan mozgalmas lesz

1.

Simon kinyitotta a halott kezére szoruló bilincset és zsebredugta. Jobban megszokta már a hirtelen és erőszakos halál látványát, semhogy átlagos értelemben megrendítse az, ami történt; de így is jégcsapok súrolták gerincét. A gyors és könyörtelen halált nem várta ilyen hamar – ilyen váratlanul. Olyan fenyegetés és kihívás volt ez, amelyet nem lehetett félreérteni.

– Hogyan történt? – kérdezte Patrícia megtörve a csönd hatodik másodpercét. Az Angyal mosolygott.

– Roppant egyszerűen – mondta. – A sötétség seregének egyik tagja hazakísért bennünket s miközben mi a szomszéd szobában társalogtunk, beosont ide. Bárki is volt, nagy egyest érdemel ezért a lecke-megoldásért – én útközben folyton füleltem és mégsem hallottam semmit. De ha azt akarjátok tudni, miért végeztek Stanislaus-szal, erre már nem tudnék mindjárt felelni.

A kis ember halálának ténye nem nagyon indította meg. Nem ismerték elég ideje egymást, hogy szerető bajtársak lehettek volna; s különben is kétséges, hogy a kis ember képes lett volna-e ilyen érzésekre. Az Angyal, aki ösztönösen és pillanatok alatt formált véleményt az emberekről, úgy gondolta, hogy Stanislaus halálát aligha fogják sokan meggyászolni… Ám ez a „lényegtelen” gyilkosság mégis olyan részlettel szolgált, amelyet nem lehetett félremagyarázni.

Tiszta kék szemében gúnyos csillanással nézett Monty Haywardra s a vakmerő mosoly még mindig ott volt ajkán. Legutolsó szavaihoz most kérdést biggyesztett hozzá.

– Van, aki azt mondja, hogy nem volt igazam?

– Miben? – förmedt rá Monty.

– Abban, hogy magunkkal hoztam Stanislaust – felelt az Angyal. – Mindketten azt hittétek, megőrültem… bár én csak hozzávetőlegesen következtettem, csöppet sem voltam bizonyos a dolgokban. De minthogy más választásom nem volt, megpróbáltam. Látjátok, hogy igazam volt? Lám, mi lett a biztató kezdetből!

– Jó, jó – vont vállat Monty. – De mit akarsz csinálni?

– Folytatni, amit elkezdtünk – szólt az Angyal. – Igyekszünk minél többet megtudni Stanislausról – akkor aztán lesz mit megtárgyalnunk.

Már le is hajolt, hogy a kis ember aktatáskáját megvizsgálja. Az első pillantásra látta, hogy a bőrt félig letépték, nyilván valamilyen éles szerszámmal vághatták fel; s aztán meglátta, hogy mi van benne s megértette a táska szokatlan súlyát. A kis aktatáska csak könnyű burok volt: benne kék acéldoboz. A láncot ehhez a dobozhoz forrasztották a kis kerek nyíláson át, amelyet a táskába vágtak. Zsebkésének néhány gyors nyisszantásával végképp lefejtette a bőrt s a fémdoboz tisztán látszott – a legtömörebb, legerősebb kis hordozható széfek egyike, amelyekkel az Angyal valaha is találkozott.

Simon rendkívül pesszimistán nézett végig a sima felületen. A doboz teteje oly tökéletesen feszült rá, hogy alig lehetett észrevenni a különbséget. Borotvaél sem fért volna bele az elválasztó vonal közé. A csillogó, edzett acél felszínét csak az egyik oldalon törte meg egy kis, négyszögletes nyílás, amelyen át a kombinációs zár négy fogas és számozott krómacél kereke látszott – s még ez a négy kerék is oly pontosan és szorosan volt beillesztve, hogy egy éhségsztrájkot tartó bacilus is kényelmetlenül érezte volna magát köztük.

– Ki tudod nyitni? – kérdezte Monty. Az Angyal nemet intett.

– Az én szerszámaimmal aligha. Az a fickó, aki ezt a szardíniásdobozt készítette, értette a munkáját.

Kinyitotta egyik bőröndjét és vászon szerszám-táskát szedett elő, amelyet az ágyra terített. Kis éles ráspolyt választott ki, kipróbálta hüvelykujján, majd mégis visszatette. Helyette fekete, vulkanizált gumi-flakont vett kezébe. Ugyanilyen anyagú rövid rudacskával óvatosan egy csöpp szalmaszínű folyadékot csöppentett a lánc egyik szemére, miközben Monty kíváncsian figyelte.

– Csöndesebb és könnyebb módszer – magyarázta az Angyal, miközben visszatette a gumiflaskót. – Hidrofluórsav – a legéhesebb folyadék, amelyet a kémia ismer. Jóformán mindent megeszik.

Monty felhúzta szemöldökét.

– A szardíniásdoboz fedelét nem marná át?

– Húsz év alatt se. Mostanában már ismerik ezeket a mártásokat s aszerint gyártják az ilyen dobozkákat. De a lánc nem ugyanabból a gyárból való. Ami nagy szerencse. Átkozottul kellemetlen lett volna, ha ezentúl egy hullához csatolt páncélkazettával kellett volna járkálni a világban. Csöppet sem higiénikus dolog.

Cigarettára nyújtott s elgondolkozva sétált fel s alá. Közben egyszer megállt, kinyitotta az ajtót s egy pillanatig fülelt. Majd folytatta.

– Egy-két dolog mindenesetre tisztázódott – mondta. – Amint látom, az egész vacakság kulcsa abban a szardíniás dobozban van. Azok a harcosok, akik Stanislaust a folyóba akarták pofozni, erre vágytak, és a jelenlegi hullaháznak is nyilván ez az oka. Stanislaust eltették láb alól, vagy azért, mert a) nála volt a kazetta, vagy mert b) attól féltek hogy kinyitja a száját, vagy pedig c) lármát csaphatott volna, amikor elszedik tőle a dobozt – de az is lehet, hogy a három ok összekapcsolódott. Az az ember, aki leszúrta, megpróbálta elszedni tőle az aktatáska tartalmát s a páncéldoboz nagy zavarba hozta. Miután nem tudta kinyitni vagy elválasztani Stanislaustól, sietve eltűnt az éji homályban. S nyugodt lehetsz afelől, hogy az említett szardíniásdoboz tartalma nem lehet olyasmi, amiről tisztes polgári körökben társalognak.

– Hallottam arról, hogy bankszolgák a csuklójukhoz láncolva hordják a pénzt – szólt Monty tapogatózva.

– Ühüm – förmedt rá Simon. – Hajnali fél háromkor valósággal nyüzsögnek az utcán a bankszolgák. A diplomáciai küldöncöknek hasonló szokásaik vannak. Jellemző tulajdonságuk, hogy oly hülyék – még véletlenül sem tudják megkülönböztetni a barátot az ellenségtől. Ha egy üvöltő banda rájuk támad, egyszer sem kiáltanak segítségért – csak ugrándoznak a zűrzavar közepén s nem próbálnak megmentőket találni. Stanislaus nyilván nagykövet volt!

– Tudom, mire gondolsz – bólintott Monty nyugodtan. – Biztosan bűnöző volt.

Az Angyal nevetett s megint az ágy felé fordult. Megvizsgálta azt a láncszemet, amelyre fluorsavat csöppentett, csuklójára csavarta a láncot s kettétépte, mintha csak vékony spárga lett volna.

Az acélkazettával kezében nekitámaszkodott a fiókosszekrénynek s megint félig gúnyos mosollyal nézett Monty Haywardra.

– Most az egyszer fején találtad a szöget, öreg fiú – mondta halkan. – Stanislaus valóban gonosztevő volt. És ki küldte a másvilágra?

– Talán azok közül valamelyik, akiket a folyóba dobtunk – töprengett Monty. – Egy rivális banda tagja.

– Ha ő volt – csóválta fejét Simon –, akkor igen gyorsan megszáradt. Sem a szőnyegen, sem az ágyon nincs nedves folt, kivéve Stanislaus vérét. Nem, ezt kikapcsolhatjuk. Valóban rivális bandáról lehet szó, de ezzel a társasággal még nem volt szerencsénk találkozni. Képviselőjük nyilván az egész idő alatt a helyszínen lappangott, csak a Vízi Tündérek megelőzték. De kik voltak a Vízi Tündérek?

– Te tán tudod?

– Igen – felelt az Angyal csöndesen. – Azt hiszem, tudom.

Patrícia Holm cigarettára gyújtott. Ő, aki jobban ismerte az Angyalt, mint bárki a világon, átlátott nyugalmán – megérezte a bugyborékoló vidámságot, amely mögötte rejlett. Elfogta pillantását és kitalálta titkát.

– Rendőrök voltak – mondta az Angyal.

A két szó, mint a villámcsapás suhant át a szobán. Monty szeme tágra nyílt.

– Micsoda? Azt akarod mondani…?

– Igen. – Az Angyal nevetett – vad nevetése szétzúzta a feszültséget. Széttárta karját. – Igen, hölgyeim és uraim, ez a helyzet. Pontosan ezt akartam mondani. Barátaim, bízzatok bennem – a kétség sárkányát megöltem!

– Biztos vagy benne?

Simon a fiókos szekrény tetejére csapta az acéldobozt.

– Ki más lehetett volna az a három ember? Stanislaus nem kiabált segítségért, mert tudta, hogy úgysem kaphat segítséget. Ezt már kezdettől fogva különcségnek találtam, de az ember nem verekedhetik kellő lelkesedéssel, ha közben különböző problémákat feszeget. S amikor Stanislaus letorkolt, tudtam, mi a helyzet. Nem emlékszel mit mondott? „Ich will gar nichts sagen!” – minden letartóztatott csirkefogó ezzel kezdi. „Nem mondok semmit!” De mennyit árult el ezzel!

– Azt akarod mondani – pislogott Monty Hayward hogy mialatt én azt hittem: a nyakamat teszem kockára, hogy egy vérszegény kis nyomoroncot megmentsek három szőrös gorillától s aztán vidáman a folyóba hajigáltuk a három gorillát – voltaképpen egy aljas kis gazembert mentettünk meg a letartóztatástól s három tisztességes detektív meggyilkolásában segédkeztem?

– Monty, öreg elefánt, igazad van. – Az Angyal ismét bűntudatos képet vágott. – Ó, százezer eidami sajt – figyelj ide!… Te kezdted! Te rántottál bele a dologba! Te taszítottad félénk lábamat a bűn útjára. Most pedig itt állunk, nyomunkban a rendőrség, nyomunkban Stanislaus barátai és azok a fickók, akik Stanislaust eltették láb alól… továbbá egy valódi hullával is rendelkezünk… nem is szólva a kinyithatatlan szardíniás dobozról, amelyben biztosan bűnös zsákmány rejtőzik… És én jó kisfiú akartam maradni!

Monty letette poharát s nyugodtan felállt. Olyan ember volt, akit az Angyal soha életében nem látott kijönni a sodrából, de most ugyancsak közel áll ehhez a veszedelemhez.

– Én sohasem vágytam a törvényszegő szerepére – mondta. – Simon, a te humorérzéked egyszerűen felháborító!

Az Angyal vállat vont. Nyoma sem volt benne a megbánásnak. S agya már a feltevések szélviharán lovagolt; az ujjongás önkéntelen kitöréséről rég megfeledkezett.

Monty számára mindent összefoglalt, amit tudott vagy sejtett. Kezdettől fogva átlátott a helyzeten, gyanúja megerősödött s újra meg újra átgondolta következtetéseit, amíg határozott bizonyság formáját öltötték.

Sajnos, mindez csöppet sem szomorította el. Soha többé nem bánkódik elvesztett erénye miatt. Az lesz, aminek lennie kell. Kalandot keresett s bőven kapott belőle. Stanislaus erőszakos halála valóban erősen bonyolította a dolgot, de ez csak újabb bizonyíték, hogy nem holmi dedósjátékról van szó. Bárki legyen a banda, akivel szemben állnak – már bebizonyították, hogy méltó ellenfelek. Szíve melegedni kezdett. Ökle és lába sóvárgott egy kis testedzés után.

Agya a következő lépés felé vágtatott. Két társa várakozóan figyelte s az ő kedvükért hangosan fejezte ki gondolatait.

– Ha valaki itt akar hagyni – mondta –, most van még rá ideje. Azok a fickók, akik Stanislaus-szal végeztek, még sok mindent tartogatnak s csak órák kérdése, hogy ismét munkába kezdjenek. Az a fickó, aki a gyilkosságot elkövette, hazament jelentést tenni s csak az a kérdés, mennyi ideig tart, amíg a visszatérést megszervezik. Már most is…

Elhallgatott s fülelni kezdett.

A csendben a lakosztály külső ajtaján való halk dobolás, amely csaknem nesztelen remegésként kezdődött, lassan, fokozatos crescendóban emelkedett, amíg most mindhárman tisztán hallották – és az Angyal felhúzta szemöldökét. De azért nyugodtan fejezte be mondatát.

– Már most is – szólt az Angyal – meglehet, hogy elkéstünk.

– A rendőrség – szólalt meg Monty – vagy Stanislaus cimborái? Vagy a tőrhajigálók?

– Hamarosan megtudjuk – mormolta Simon mosolyogva.

Revolver csillant kezében – veszedelmes, tömpeorrú kis Webley, amely feltűnés nélkül illett tenyerébe. Hátratolta kabátját s visszacsúsztatta a pisztolyt zsebébe, majd gyorsan áthaladt a szobán. Amikor az ajtóhoz ért, a kopogás elhallgatott.

Az Angyal is megállt. Homlokára ránc mélyült. A kopogás kezdettől fogva sem volt olyan, amilyennek várta – sem parancsoló hívás, sem lopakodó csapdába csalás. Inkább hosszú dobpergéshez hasonlított, amelyet a ritmus kedvéért csinált az, aki – türelmes kitartással, amely különösen furcsává tette hirtelen elhallgatását. És az Angyal még mindig óvatosan kerülgette a problémát, amikor a megoldást oly sima elszántsággal tálalták eléje, hogy a szíve megdobbant.

– Kérem, ne hamarkodja el a dolgot – szólt egy zengő hang, tökéletes angolsággal.

Az Angyal megfordult.

A nappali szoba ajtajában karcsú és elegáns ember állt, frakkban. Egy aranygombos ébenfa bot kivételével, melyet könnyedén tartott fehérkesztyűs kezében, semmiféle fegyvere nem volt. Az Angyal három másodpercen át szédelgő hitetlenséggel bámult rá; aztán Monty Hayward elképedésére, nekidőlt a falnak és nevetni kezdett.

– Ezékiel, a nagy próféta jobb lábának hüvelykujjára mondom! – ujjongott fel az Angyal – Rudolf trónörökös úr!

2.

A herceg megsimogatta selymes bajuszát s ajkán mosoly villant.

– Drága, fiatal barátom, ez aztán a váratlan öröm! Amikor leírták külsejét, alig tudtam elhinni, hogy felújítjuk ismeretségünket!

Simon Templar szinte ködfátyolon át nézett a másikra.

Emlékezete két évet ugrott visszafelé – a harc, gyilkosság és hirtelen halál feszült napjaiba, amikor ez a karcsú, elegáns alak Európa sorsát forgatta finom kezében, s Rayt Mariusnak, a háború-csinálónak gigászi, gonosz alakja szörnyű árnyékot vetett a mit sem sejtő világra; amikor az Angyal és két barátja magányos, csaknem reménytelen harcot vívott a békéért és Norman Kent feláldozta életét sok millió ember életéért. S aztán a második találkozás, három hónappal később, amikor a hydra új köntösben emelte fel fejét és Norman Kent emléke feltámadt… Mindez megdöbbentő, vakító élességgel tért vissza, e karcsú, parancsoló alakba foglaltan… Ez az acél és bársony ember, ahogy az Angyal magában nevezte, a Balkán viharos gyújtogatója, Európa száműzöttje, az az ember, aki a maga furcsa módján a kor legfanatikusabb honfia; csodálatosan ápolt, sima, mint egy kardpenge, mosolygó…

Az Angyal erőt vett magán. Az emlékezés örvényéből egyetlen tény magasodott ki, jó néhány mérföldre. Ha Rudolf hercegnek része van ebben az ügyben, akkor csöppet sem lehet valami apróság. Valahol Innsbruck környékén valami nagy disznóság készül. Az Angyal eddig arra gondolt, hogy a csinos kis acéldobozban holmi közönséges zsákmány rejtőzik – de ezt a magyarázatot most elfújta a szél. Valahol, a csiszolt jég mosolygó álarca mögött ott rejtőznek az intrika vezérfonalai.

– Rudolf, drága, kedves gyermekkori barátom! – Az Angyal hangja vidáman, boldogan köszöntötte a herceget. – Mintha csak szép ifjúkorom tért volna vissza!… Monty, hadd mutassalak be: ez Őlegmagassága, Rudolf trónörökös, aki egy-két évvel ezelőtt velünk szórakozott… Rudolf, ez pedig Montague Hayward angyal, a Tevék Közt Előforduló Papagájkór Vizsgálatára Alakult Bizottság Elnöke és A KÖSZÖRÜLETLEN ÉRVÁGÓ főszerkesztője. Ma avattuk szentté, miután megölte egyik olvasóját, aki azt kérdezte, hogy a pszichoanalízist eszik-e vagy isszák… És most meg kell mondania, hogy mivel szolgálhatunk – fenség!

A herceg enyhe undorral nézte az Angyal zsebének kidudorodását. A revolver komoran, sziklaszilárdan és félreismerhetetlenül tartotta sakkban az egész vidám, bolond szónoklat alatt. Az Angyal lelkes mozdulatai közül egyetlenegy sem térítette el a revolvert, akár egy centire is céljáról.

– Őszintén remélem, kedves Mister Templar – jegyezte meg –, hogy nem tervez semmiféle drasztikus ostobaságot. Egy hulla is elegendő gond az átlagember számára s azt hiszem, még az önhöz hasonló vállalkozó szellemű ifjú is kissé kényelmetlennek találná az én holttestemről való gondoskodást.

– Ebben téved – jegyezte meg az Angyal kurtán. – A hullák specialitásomat jelentik. Egyenesen gyűjtöm az ilyesmit. De azért egyet-mást megtudtunk önről. Megható szónoklatából arra következtethetünk, hogy ahhoz a társasághoz tartozik, amely az első hullával megajándékozott bennünket. Igaz ez?

A herceg bólintott.

– Sajnálattal ismerem el, hogy egyik ügynököm volt felelős érte. A gyilkosság ostobaság és fölösleges volt. Emiliót csak arra utasítottam, hogy kövesse Weissmannt és jelentkezzék nálam, mihelyt Weissmann eléri végcélját. Amikor Weissmannt először letartóztatták, majd ön megmentette és elrabolta, az ostoba Emilio elvesztette fejét. Hibája a helytelen kezdeményezés jellegzetes példája. – A herceg könnyed kézlegyintéssel intézte el a dolgot. – De a tévedés szerencsére csak Weissmann számára végzetes – és Emilio nem fog többé bosszantani. Kielégítettem kíváncsiságát?

– Nem mondhatnám – szólt az Angyal. – Csak most kezdjük. Kíváncsiságunk még fél fogára sem kapott eleget. Ki volt ez a Weissmann, egyébként?

A herceg felhúzta finom szemöldökét.

– Úgy látszik, igen sok felvilágosítást óhajt, kedves Mister Templar!

– Úgy szürcsölöm, mint a spongya a vizet, öreg fiú. No halljuk. Mi a szajré?

– Hogyan kérem? Bocsánatot kérek…

– Megadjuk. Mi a szajré? Hiszen tudja. Mi volt a buli? No, mi a zsákmány, ami körül ez a tánc és ének folyik? Milyen szardíniák rejtőznek ebben az ötletes kis dobozban? Az Isten áldja meg – szólt az Angyal elkeseredve –, hiszen maga valaha tudott angolul. Mi az első díj ebben a sorsjátékban? Kifizettük a sorsjegyeinket. Érdekel a dolog. Meséljen róla…

Egy másodperc töredékére valami felvillant a herceg szemében. De aztán eltűnt a villanás s arca éppoly kifejezéstelen volt, mint egy szibériai tó tükre.

– Úgy látszik – mondta nyugodtan – ön megfeledkezik helyzetéről.

– Ne mondja…

A herceg könnyedén meglóbálta a botját.

– Elfelejti, meggondolatlan ifjú barátom, hogy én vagyok a látogató – tehát én irányítom a beszélgetést. Ön kíváncsi, de talán nem olyan tájékozatlan, amilyennek tetteti magát. Ez igazán lényegtelen. Ha ön valóban tájékozatlan, biztosíthatom – kizárólag az ön iránti személyes jóindulatom vezet ebben, drága Mister Templar – sokkal egészségesebb az ön számára, ha tájékozatlan marad. – Órájára nézett. – Azt hiszem, már elég időt vesztegettünk. Mister Templar, amikor ön elcipelte Weissmannt, kis kazetta volt nála. Látom, hogy ezt eltávolította táskájából. Ez a kazetta, Mister Templar, az én tulajdonom s hálás leszek, ha visszaadja.

Az Angyal még ernyedtebben dőlt neki a falnak.

– El tudom képzelni… fenség.

Hangja merengő volt. S a nyújtott merengés mögött agya forrongott a tudattól, hogy a beszélgetés valamiképpen félrecsúszott.

Semmiféle irányban nem folyt le úgy, ahogy öntudatlanul várta és szándékos udvariatlanságának sem sikerült kellő mederbe terelnie. Az Angyal úgy érezte magát, mint valami másodrangú bohóc, aki kétségbeesetten igyekszik felmelegíteni a közönséget, de csak grönlandi jeges fuvallatot érez. Hiába, nem sikerül. A herceg pillantásában csöndes gúnyt érzett.

– Még néhány perc, barátom s valóban elhiszem, hogy tájékozatlansága valódi. Vagy talán értelmi képességei csökkentek. Az ilyesmi is elő szokott fordulni. Bevallom, amikor elhatároztam, hogy meglátogatom önt, kétségeim voltak e lépés bölcsessége felől. Természetes kíváncsiságom mégis rávett. Most kiderült, hogy a kockázatot érdemes volt vállalni – és csalódtam. Igazán kár. De az ember végre is nem kaphat meg mindent.

– Engedje meg – mormolta kedélyesen az Angyal –, hogy megemlítsem: én igazán megteszem azt, ami tőlem telik. Mit jelent végeredményben egy hullával több vagy kevesebb, barátok közt? Persze, már nem vagyok olyan jó céllövő, mint valaha, ami azt illeti, sose voltam s ha szeretné kipróbálni…

– Ritkán van kedvem az ilyesmire – szólt a herceg nyugodtan. – De talán eltereltem a figyelmét…

Balkezével intett.

Egy pillanatra mozdulata csak lényegtelen valaminek látszott és az Angyal nem vette komolyan. És aztán egyszerre világos lett minden – de egy másodperccel később a kelleténél.

Elfeledkezett a lakosztály ajtaján való halk dobolásról. Amikor a herceg megérkezésének pillanatában elhallgatott, már nem törődött vele. Elemi cselfogásnak tartotta, hogy a herceg észrevétlenül jöhessen be a nappali ablakán át; titokban leszidta magát, hogy ilyen könnyen bedőlt, de aztán nem foglalkozott a problémával, hiszen bőven volt más dolga.

És most átlátta tévedését.

A szó szoros értelmében beleböktek – szilárdan és letagadhatatlanul a gerincébe. Szabálytalan és energikus élete során már nem egyszer átélte ezt az érzést. Egy revolver csövének nyomása az ember hátán kiolthatatlan emléket hagy hátra.

Simon mozdulatlanul állt.

– Kissé kiábrándító – szólt a herceg –, de sok tekintetben mégis kielégítő. Emlékszem arra az időre, amikor ön több bajt okozott volna.

Lassan áthaladt a szobán, felemelte a kazettát és az Angyal nyugodtan figyelte. Szemében fehéren izzó zafírok lángoltak, a düh drágakövei, amelyek átizzottak a jéghideg önuralomra. A régi idők emléke, mint a forró epe elixirje töltötte be ereit. A hercegnek igaza volt. Simon Templarral soha nem lehetett ilyen könnyen elbánni.

Az Angyalból minden puhaság kiveszett. Úgy érezte magát, mintha most ébredt volna fel – mintha fojtogató ködben tapogatózott volna. A köd hirtelen eltűnt, izmait nyújtóztatta s tiszta hegyi levegőt szívott tüdejébe. Agya oly tiszta volt, mint egy tengerszem. Csak egyetlen gondolatnak volt helye benne: ökölbe szorítani kezét s belevágni annak megvető arcába, aki bolonddá tette. Belevágni és ütni, ütni. A herceg mosolygott.

– Csak ismételhetem, Mister Templar, hogy vannak idők, amikor a tudatlanság áldás s a kíváncsiság költséges szórakozás lehet. Különösen olyan embernél, aki elvesztette ügyességét.

Simon Templar mélyet lélegzett.

Aztán zsebén át elsütötte revolverét.

A fegyver, melyben félig töltött töltény volt, csak kis, köhögő hangot adott, mely belevegyült a golyó becsapódásának éles csattanásába. A golyó az ajtó melletti villanykapcsolóba talált; a szoba rögtön mély sötétségbe borult.

Az Angyal oldalt vetette magát. Háta mögött hangtompítós revolver tompa csattanását hallotta, de a golyó nem talált. Angolna módjára fordult meg s keze lábat érintett. Komor, kurta kacaj harsant. Majd fojtott kiáltás, szörnyű dobbanás, amely ajtó csattanással vegyült.

Furcsa csend lett a szobában; majd valaki felnyögött…

Monty Hayward zsebébe nyúlt s gyufát vett elő. Az egyik szálat gondosan meggyújtotta és körülnézett.

Patrícia Holm nyugodtan állt az ágy mellett. A padlón egy lóarcú fickó vonaglott, mint valami haldokló polip. De a herceg eltűnt – és vele együtt Simon Templarnak is nyoma veszett.